Kovács Péter “Motome” 1943 (Budapest) - 2019 (Budapest)
Munkái
Biográfia
Kovács Péter
Munkácsy és Kossuth díjas magyar festő, grafikus és könyvillusztrátor, kiváló művész 2013- tól Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A festészet konstruktív elemeiből (vonal, indák) is építkező figuratív expresszionizmus jeles képviselője.
Barcsay Jenőt tekintheti első mesterének, akinek anatómiai könyve segítette a Magyar Képzőművészeti Főiskolára történő felvételhez. Művészeti tanulmányait a Főiskola festő szakán 1964 és 1970 között végezte Fónyi Géza irányításával. Úgy képzelte el, hogy ,,rajzoló’’ lesz, vagyis grafikus, noha a szakmai szétválasztást nem tartotta szerencsésnek, mert a képzőművészet önmagában egység. Fónyi mester bíztatására maradt a festőosztályban azzal a meggyőződéssel, hogy nála továbbra is a rajz játssza a főszerepet. 1968-ban tanári diplomát szerzett, majd 1970-ig művésztovábbképzős hallgató volt.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatott tanulmányok után, Derkovits- ösztöndíj éveit követően egyéni és csoportos kiállítások, pályázatok, szakmai biennálék résztvevőjeként fokozatosan került be a magyar képzőművészeti életbe. Később, amint lehetősége adódott rá, a külföldi ( elsősorban európai) terepeken is igyekezett próbára tenni munkáit a provincializmust, beszűkülést elkerülve; ezután ez tudatos törekvéssé is vált.
A pályán nincsenek cezúrák vagy látványos változások, inkább bizonyos folytonosság tapasztalható. Nem akart semmilyen irányzathoz csatlakozni, főként személyes vonzódások, kötődések voltak rá jellemzőek. A legkorábbi művészettörténeti tanulmányoktól kezdve egészen haláláig megjelölhető, megnevezhető, hogy kik azok a személyiségek, akik leginkább inspirálták vagy hatottak rá. Mesterként vagy példaképként tekintett vagy tisztelte őket, és használta a munkájukból nyert tapasztalást.
Általában a rajzolás és festés határvidékeire sorolható, vegyes technikájú munkák születettek, melyek ,,Lény- ekről, ,,Állapot’’- okról, ,,Mozdulat’’- okról, ,,Maradványok’’-ról és ,,Arckeresés’’- ről szólnak, vagyis arról, hogyan volt azzal, amit megélt, amibe része volt, amivel lehetősége volt találkozni vagy ütközni.
Főként az 1990-es évektől kezdve foglalkozott ,,összerakott rajzok’’- kal. Hogy miért rakta össze? Miért ezek kerültek össze? És miért így? És mik ezek? Magában állapotrajzoknak, füzetlapoknak nevezte ezeket a többnyire kisalakú firkaféléket. Az a tehetetlen-kíméletlen intimitás, alanyiság, amely egy ilyenféle lapnak (egyik) jellemzője lehet - hasonlatosan a kézíráshoz- nagyon személyes és egyedi. Amikor összerakosgatta a lapokat, az egyes darabok, őrizik ugyan ezt a jellegüket, de együtt az általános-fogalmi felé érezte megváltozni a válogatást. A csoportosítás méricskélő, latolgató, ,,esztétizáló’’ komponálásnak nevezett piszmogás során alakult ki, sokszor rövidebb-hosszabb időtáv, ,, rálátás’’ után. Majd- mellőzve egyéb részleteket- jöttek megint a kérdések: Mik ezek a rajzok? Egyáltalán: mi a rajz?
1994-ben felkérésre és baráti biztatásra kezdett próbálkozni a klasszikus grafika technikával, litográfiával, majd kis kitérőként a rézkarc- hidegtű nyomtatással is. Míg a grafikai felfogást és megközelítéseket magához közelinek érezte, a sokszorosítás valójában nem érdekelte. Ebbe kétségtelenül belejátszott a korunk ,,ipari méretű’’ kép- özönétől támadó csömör, mely lefokozza, kicsit naiv és anakronisztikus helyzetbe hozza a régi, hagyományos eljárásokat. Izgató és munkálkodásra ösztönző volt viszont az az adottság, mely éppen a sokszorosíthatóságból ered. Haláláig folyamatosan nyúlt régebbi nyomataihoz, ha indíttatást érzett kiegészítésükre, átalakításukra, hogy tovább-, ,, felül’’ - rajzolja, változtasson azokon.
Festő és grafikus munkái mellett, annak részeként- részben fia inspirációjára- kezdett foglalkozni mesék és gyermekeknek szóló irodalom illusztrálásával. Az így készült rajzai java jókedvből született, vagy jókedvet fakasztott, így szándéka és reménye szerint talán másoknak is szerezhet örömet. Művei 1967-től szerepeltek folyóiratokban, könyvek borítóján, illetve könyvek illusztrációjaként.
