Interjú Szeder Juliával

Szeder Julia

Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor először érezte, hogy művész? 

Igazából mindig nagyon kreatív voltam, nagyon sok mindent csináltam a gobelintől kezdve az üvegfestésen át a falam kifestéséig. A meghatározó élményem az, amikor a Balatonnál egy élményfestés programon először találkoztam az akril festékkel. Ezen az élményfestésen elő voltak rajzolva a képek, de megkérdeztem, hogy nem lenne-e gond, ha esetleg én inkább a Szigligetet festem le, mert az itt van. Oda jöttek hozzám és kérdezték, te festő vagy? Mondom, nem. Pedig neked ezzel foglalkoznod kellene, mondták. Igazán vicces volt, mert már akkor ott valaki meg akarta venni a képet. Döbbenet!

Így elkezdtem nézni online tanfolyamokat. Mert hát dolgozom nyolctól-öt-ig, és erre valami megoldás kell. Rátaláltam a Valdor Art online festő képzésre. Ott szín-tanulmányokat is megnéztem, ez nagyon hasznos volt számomra. Egy idő után pedig volt lehetőségem festő táborba menni, ahol ismét megerősítettek abban, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell. A táborban pedig megtanultam a festőkés használatát Dorogi Andreától. 

A festés az mostmár a mindennapok része lett? 

Igen abszolút. Még négy évem van hátra a nyugdíjig. Szeretném felépíteni a karrieremet, hogy akkor már szabadon, csak ezzel tudjak foglalkozni. A kisebbik lányom nagyon sokat segít ebben, a mai napig is folyamatosan konzultálunk. Így jött szóba, hogy egy Instagram fiókot készítünk a festményeimnek, ő menedzseli igen kreatív módon. Én abszolút nem vagyok a közösségi oldalak aktív használója, ezért úgy érzem, hogy kitenni a nyilvánosság elé a műveimet egy hatalmas bátorság volt részemről.

Aztán egyszer csak elkezdtek külföldi galériák írogatni. Én meg csak kapkodtam a fejem. Így került ki három képem a milánói MADS Gallery digitális tárlatára. Utána megtalált az ITSLIQUID Group, lehetőségem volt Velencében, majd Rómában szintén három-három képemmel kint lenni. Hogy külföldön bemutatták a munkáimat különleges élmény volt számomra. 

Ez még nagyobb löketet adott, magabiztossá tett, ezzel nekem tényleg foglalkoznom kell, és én ezt élvezem. Az alkotás folyamata boldogsággal tölt el. 

Hogy születik meg egy festménye? Inkább megtervezi vagy intuitív módon fest? 

Sokszor kapok egy fotót, akkor megkérdezem, hogy miért ezt küldted? Milyen élmény van mögötte? Miért fontos ez neked? Ez alapján ki tudom választani a megfelelő bélyegeket a képekhez. Személyessé tudom tenni.

Ezek általában mind életvidám élmények, amire jó ránézni a nappalinkban vagy ébredni rá a hálószobánkban. 

Szeretem, ha van valami derűs mondanivaló a festményeimen.

Arra is rájöttem, hogy nem tudok pesszimista képeket festeni. 

Imádom festeni az eget, a tengert és a fényeket. Szerintem egyre bátrabban kenem a festőkéssel a színes csíkokat. Motiválnak az utazásaim, a mediterrán régió. Most is elutazom Bariba, mert muszáj vagyok részt venni a tengert bámuló versenyen, szükségem van rá. 

Sokszor pedig a csodás bélyeg sorozatoknak keresek megfelelő helyet. Így például a focista bélyegekkel csakis a Puskás Arénát lehetett kirakni. Így készült el a Betonbiztos című kép. 

Melyik az eddigi festményei közül a legkedvesebb a számára és miért? 

A Cycling on the via Giulia című festményem. 

Az egyik kedvenc római utcám, a Via Giulia látható a képen, miközben a Giroland bicikliverseny zajlik. 

Ez egy vízió volt, miszerint a pompás biciklis bélyegekkel mozgást vinni a képbe, beletenni a falakba a múltat, és integessenek az ablakokból érdekes alakok.

Hogyan hat önre érzelmileg az alkotás? 

Számomra abszolút egy örömteli érzelmi állapot az alkotás folyamata, és amikor kész egy festmény, az mindig egy katartikus pillanat, megcsináltam.

Miként reagálnak mások a festményeire? 

A múltkor meghatódott az egyik barátnőm a neki készítetett festményem láttán. Azt mondta, hogy ebben benne van az elmúlt 20 évünk.

Én az ilyen reakciók miatt festek. Úgy érzem, hogy letettem amellé a voksomat, hogy boldog emlékeket akarok közvetítetni.

Hogy látja magát öt év múlva? 

Igazából most kicsit messziről indítva a kérdésre a választ, én a kommunizmus gyermeke vagyok. Onnan számítom magam, amikor még valuta lap volt, hogy külföldre mehess.

Pont az egyik hozzám hasonló barátnőm kísért ki Rómába a kiállításra. Ott kérdeztem tőle, hogy főiskolás korunkban mondtad volna-e, te vagy bárki más, hogy majd nekem, hatvan évesen Rómában lesz három képem kiállítva?! Én biztos kikacagtam volna akkor. Szóval ez az egész számomra egy hihetetlen kategória.

Mégis azt hiszem, tartok valahol és jó úton haladok afelé, hogy előbb-utóbb már elsősorban a festéssel foglalkozhassak.